Eszter írta:
Vasárnap este egy idősödő, nagy, kissé meghízott vörös bundás álló fülű keverék kutyust elütött az előttünk lévő autó. Természetesen továbbhajtott. A kutyát ügyeletre vittük. Sajnos egy órával később meghalt.
Ha valaki tudna egy elveszett kutyusról a Bükköspatak környékén Szentendrén, akire illik a leírás, kérem, jelezze felé. Szeretném, ha a gazdái megtudhatnák, hogy ne várják már haza.
A 11-es úton történt a gázolás.
Igy emlékeztem meg róla:
Tegnap történt. Este volt, mentünk volna a barátainkhoz, előtte meg egy kutyust kellett hazavinnünk. Utunk, mint rendesen, most is Szentendrén keresztül vezetett. Beszélgettünk a kocsiban, jókedvűek voltunk. Villámcsapásként változott meg minden. Hirtelen a zebra előtt nagy fékezés. Annyit láttam, hogy az előttünk lévő autó elüt egy kutyát a zebrán. A kutya háromszor-négyszer átbucskázott az oldalán, majd tehetetlenül feküdt a földön, próbálkozva azzal, hogy megmozduljon.
Azonnal megálltunk. Az agyam kikapcsolt, és csak cselekedtem. Elakadásjelző, és ezután minden lassított felvételben játszódott le. Kiszálltam, odarohantam, rángatózott. Tehetetlen voltam, a továbbhajtó kocsi után ordítottam valamit, majd elővettem egy pórázt. Robi a kutyára tette, majd beemelte a kocsiba. Nagy kutya volt, kissé elhízva. Vöröses bundája, hatalmas barna szemei, és álló rókafülei. Keverék. Valakinek a kiskutyája.
Az orrából csöpögött a vér, a pupillái hatalmasra nőttek, egy hangja sem volt, pedig biztosan hatalmas fájdalmai lehettek. Sokkot kapott. Robi annyit mondott, nem biztos, hogy kibírja, míg orvoshoz érünk vele. Lábaim remegni kezdtek, a sírás kerülgetett. De nem volt itt az ideje. Menni kellett, tenni a dolgunkat.
Mikor indultunk, egy autó lefékezett mellettünk, kérdezte, el tudjuk-e vinni orvoshoz, mondtam, hogy igen. Ennyi volt. Ez az egy nő érdeklődött, senki mást nem érdekelt, hogy valaki elütött egy védtelen állatot, és továbbhajtott. Az út túloldaláról fényképezni kezdett két fiatal fiú, nem tudom, miért, mi okból, de jobban jött volna a segítség, ha mondjuk felírják a másik kocsi rendszámát, vagy segítenek betenni a kutyát a kocsinkba.
Pár telefon, és már vittük is az egy sarokkal lejjebb lévő ügyeleteshez.
Jó negyed órát vártunk rá. Mit lehet ilyenkor tenni? Semmit. Guggoltam a kutya mellett, néztem, és jöttek-mentek a gondolataim. Eszembe jutott az összes kutyám, akik mind élnek, hogy mennyire szeretem őket. Tenni akartam valamit, hogy könnyebb legyen ennek a kutyának, de mit lehet tenni, ha egyszer elütötték? Simogattam a fejét, nagyon óvatosan, úgy tűnt, nem érzi. A szemei meredtek a sötétbe, néha nyögött egyet. Megpróbált felállni, majd nekem esett, és újra szétcsúsztak a lábai. Letette a fejét, arra gondoltam, feladta. Remegett a kezem, próbáltam nyugodt maradni, és simogattam tovább. Majd elkezdtem hozzá beszélni. Nem tudom, hallotta-e, de lassabban vette a levegőt.
Hihetetlenül hosszúnak tűnt az idő, mire megjött az orvos. Be kellett vinnünk a kutyát a rendelőbe. Én fogtam hátul, egyszer csak valami forróságot éreztem a lábamon, azt hittem lepisilt, mint kiderült, bekakilt szegénykém. Talán a fájdalomtól. Kiszolgáltatott és megalázó helyzet. Feltettük az asztalra, meghallgatták a tüdejét, az tiszta volt, a bordái töröttek, kapott fájdalomcsillapítót, sokktalanították, és infúzióra kötötték. Hátra vittük, azt mondta az orvos, másnap megröntgenezik. Láthatóan rosszul volt, lehet, hogy csak én láttam így, de én így láttam. Simogattam, beszéltem hozzá, megnyugtattam, hogy másnap elkezdtem keresni a gazdáit, meggyógyul, és hazakerül. Arra gondoltam, mit fogok mondani a gazdáinak. Biztosan megkérem őket, hogy legyen nyakörv a kutyájukon, bilétával, és chip, és sokkal jobban vigyázzanak rá!
Elbúcsúztam tőle, kifizettük az orvosi számlát, és nehéz szívvel beültem a kocsiba. Szívesebben maradtam volna mellette, és simogattam volna, amíg csak bírom., mint ahogyan annyiszor megtettem, ha az én kutyáim voltak betegek.
Továbbmentünk, hazavittük a kutyust, akit várt a gazdija. Közben a vörös bundás öregre gondoltam, mit érezhet. Nem telt el egy óra, az orvos felhívta Robit. A kutyus meghalt, megfulladt, eddig bírta. Megsirattam. Szomorú vagyok, dühös, és igazságtalannak érzem a világot. Aki elütötte, továbbhajtott. Valószínűleg a kocsiján nem hagyott nyomott a baleset. Remélem, a lelkében igen.
Ennyit ér egy gazda nélküli kutya élete. 10.000 FT, egy rendelő hideg helyisége, és egy infúzió. Kilehelte a lelkét. Mérges vagyok, mert nem így kellett volna lennie. Ugyan nem mondtam senkinek, de a kérdés ott motoszkál bennem, vajon, ha egy embert ütnek el, azt is csak másnap röntgenezik meg? Vajon, ha elütik, akkor is továbbhajt minden autós? Szerintem nem. Nem vagyok orvos, nincs jogom felülbírálni egy orvosi döntést. De érzéseim vannak. Azt gondolom, hogy több embernek kellene félretennie olykor saját maga fontosságát, több embernek kellene energiát és időt ölnie a világba. Abba a világba, amiből közvetlen haszna nincs, amibe energiát teszünk, ahol alázatra van szükség. Akkor talán szebb lenne a Földünk, és kevesebb fájdalom érne minket. Vagy legalábbis osztozhatnánk benne.
Drága rókafülű barátom, remélem, nem szenvedtél sokat, és meg tudod bocsátani annak, aki ezt tette veled. Ég áldjon.
Eszter
Kapcsolódó oldal:
www.kutyazzunk.hu
(2010. 09. 15.)
MÉG MINDIG KERESSÜK! 
