Ma átkeltem egy kapun, a fény felé tartottam, ahol már semmi nem fáj, ahol nincs lánc, nincs kerítés, csak szabad, kutyának való boldog élet, ahogy az ember legjobb barátja mindig is álmodta. Egyszer már láttam ezt a fényt.... Úgy két évvel ezelőtt, amikor is elvesztettem az otthonomat és kóbor kutyaként tengtem-lengtem az utcákon, kukából ettem és a pocsolyák vizét ittam, a tűző nap elől a fák adtak menedéket, mint ahogy az eső elől is oda húzódtam. Loncsos, szürke szőröm ragadt a sártól és a piszoktól, amikor egy műhelyben kerestem menedéket. Régi tapasztalatra hagyatkozva nem merészkedtem elő, amíg az emberek ott voltak. Amikor pedig végre elmentek és előbújtam a rejtekemből, jóltáplált, erős ebek támadtak rám, a területüket védve. Percekig folyt a küzdelem, harcoltam én, ahogy soványka erőmből telt, de hát már az idő is eljárt felettem és az elmúlt hetek kóborlása elvette a maradék energiám is. Senki nem hallotta kétségbeesett nyüszítésem, senki nem nyitotta ki a kaput, hogy futni engedjen, amikor elsötétült minden....
A következő kép: egy fölémhajló férfi arca. És megint sötétség. Lidérces napok következtek, hol magamnál voltam, hol nem. Hideg ketrecben, fényes rácsokon feküdtem, mellettem tiszta víz, illatos eledel. Minden porcikám sajgott, csövek futottak a testemben, némelyik az éltető nedűt ontotta belém, némelyik a mérgező váladékot vezette ki belőlem. Kedves, zöldruhás arcok tűntek fel előttem és odasereglett mindenki, amikor először kinyitottam a szemem. A lábam között nagyon fájt valami, amikor végre odafordultam, akkor láttam, hogy kicsit hiányos a lábamköze. Az egyik fülemet is le kellett vágni. A nyakamból, oldalamból, combomból csövek lógtak. Hol melegem volt, hol fáztam. Hosszú idő óta először megsimogattak... Kicsordult a könnyem. A nagy sarplaninac, a harcos kóbor kutya jégszíve olvadásnak indult.
Aztán egy telepre kerültem, ahol sorstársaim ugattak a szélrózsa minden irányából. Folytatódott a kezelésem. Egy kis nő minden nap megjelent az üvegeivel, dobozaival, fecskendőivel és habár a kínok kínját álltam ki, éreztem a jószándékot, a szeretetet, a gondoskodást a gyógyszerszagon át. Megtehettem volna, igen, mert kezdett visszatérni az erőm és nagyobb is voltam, mint ő, megtehettem volna hogy megharapom, letéphettem volna az ujját, tönkretehettem volna a karját, vagy akár az egész testét, de soha eszembe sem jutott, mert tudtam, hogy itt szeretnek. Régi emlékek tűntek fel előttem, simogató kéz, barátságos szó, egy titkos falat, tiszta víz, mindennapi betevő, bélelt kutyaház. Hamarosan mindezt visszakaptam itt. Lett házam, amikor a tölcsért levették a fejemről, de addig is puha takaró volt alattam, amit minden nap cseréltek. A tálam mindig teli volt, víz mindig volt előttem és jó szóból sem volt hiány. Csak egy valami hiányzott. Hogy valakinek én legyek A KUTYA.
Teltek az évek, jöttek-mentek az emberek, a kutyák, csak egy valami maradt örök: a magány. Mert csóváltam, és igen, örültem mindenkinek, aki odajött hozzám, de ez mégsem volt az igazi. Még arra is emlékszem, amikor kivittek sétálni és levették a pórázt, lélekszakadva rohantam vissza a kutyaugatás irányába, mert pánikba estem, hogy mit hozhat a kinti világ. Ezen mindig jót nevettek a sétáltatóim, de nem tettek velem többet ilyet, nehogy megijesszenek. Kutyatársat soha nem kaptam, hiszen néhányszor világosan kifejeztem, hogy én vagyok a telep magányos farkasa, a félelmetes sarplaninac, aki a harcban elvesztette fülét-farkát, de hűséges kutyalelke tiszta maradt.
Aztán nagyon beteg lettem, éreztem, hogy erőm egyre gyorsabban hagy el, itt fájt, ott fájt, már ki sem akartam jönni a házamból, amikor régi ismerősök látogattak meg. Közeledett a fény.
Tegnap éjszaka álmot láttam. Nagy fényes kapu nyílt előttem, béklyóm lehullott, szárnyas alakok hívogattak, nevemen szólítottak, a szőröm fényes volt és lobogott, szemem csillogott, az orromat újra csiklandozták az illatok és ott állt az a Valaki, akire egész életemben vártam és aki soha nem jött el. Eszembe jutott, amikor lakli kölyökként először a szerelem szagát hozta a tavasz és elindultam az ösztöneim után...Hát ilyesmi volt ez is. Amikor felébredtem, csak ez járt a fejemben, a szárnyas alakok és az a Valaki, akinek ekkor már tudtam a nevét, mert korábbi életemben volt már ilyenhez szerencsém: Gazda. Reggel megdöbbenve álltak ziháló porhüvelyem előtt és nyomban kocsiba raktak, orvoshoz vittek, akik nem bíztattak semmi jóval. Újra integettek az angyalok és hívott a Gazda, fújdogált a langyos szellő, nyílt a kapu, pörgött-forgott minden és én engedtem a csábításnak.
Koppan az ásó, csattan a csákány, lendül a lapát, potyognak a könnyek, és a köves-kavicsos talajban mégis gyorsan mélyül a gödör. Fentről nézem magam, Gazdám keze a fejemen pihen. Fújja a szőröm a szél és becsukódik a kapu. Rögöket dobálnak a tetememre, valaki még velőscsontot is hozott, az is a takaróm alá kerül. Állnak a sírom körül, talán imádkoznak, talán nem, egy biztos, itt most rám gondol egy maroknyi jóbarát.
Épül a halom. Fehér kavics öleli körül, beljebb nagyobb darab hófehér kövek, középen virág áll vázában, körülötte mécsesek égnek. Síremléket terveznek nekem és megannyi társamnak akik méltatlanul, gazda, hit, család, hovatartozás nélkül távoztak eme árnyékvilágból.
2010. 06. 27.
Kapcsolódó odalak:
www.budaorsiallatmenhely.hu/hu/tyson-bucsuzik
www.gallery.site.hu/u/csucsor77/tysson_bucsuzik
www.allatvedelmiorszem.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése